„Én választottalak titeket” (Jn16,16).

Én választottalak. A létezésed értelménél megtartó üzenet ez. Ha jelentőségedet keresed, ha értékességedben kételkedel, halld meg! Fogadd el nagylelkűen a tényt, hogy választott vagy. Jézus kiválasztott téged.

Próbálom elképzelni, hogy akkor hogyan is van ez – hogy talán Jézus bizonyosakat választ, akikre valami miatt felfigyel és érdemesnek tart erre, másokat pedig nem … ne is folytassuk. Nem.

A teremtéshez érdemes visszamenni, amikor Isten szentháromságos közösségében fogan az élet gondolata, és az ő végtelen világába beleszeretődik az ember: a maga véges idejében is az Örökkévaló végtelen jelenlétébe. Ez Isten igent mondása rád. Az első, ami létbe emel. És aztán megannyi végtelen számú – az időtlenség minden pillanatában, minden egyes Isten-sóhajtással –, ami létben tart. Ez az ő véget nem érő téged akarása.

Jézus választásában is ez jelenik meg: Isten személyesen rád tekint. Éppen úgy, ahogyan az egészen hétköznapi, egyszerű, iszapszagú, szélfútta, vihar áztatta, halzsíros, asszony illatú, reggelipálinkaleheletű, gyereksírással és aggodalommal feje televan halászemberekre rátekint, és azt mondja nekik: „kövess engem”. Ez Isten egészen személyes téged választása Jézus által. Felajánlott kapcsolat, örökké érvényes meghívás. El nem évülő: amíg élsz, érzel és vágyakozol. Választott vagy. Az életre választott. Mindenek közül, mindenekkel együtt te is.

Ez a tény fölöslegessé teszi azt, hogy azon morfondírozz, miért. Hogy azt latolgasd, megérdemled-e, méltó vagy-e erre. Fölöslegessé teszi, hogy állapotodat és körülményeidet e tekintetben értékeljed. Igen, azok olyanok, amilyennek látod. Jézus is így látja. Mégis engedd meg neki, hogy éljen szabadságával, és válasszon téged. Engedd meg neki, hogy rád essen az ő választása. Fogadd el, hogy választott vagy.

Ez a választás kiemel téged a hétköznapiból, kiemel az üresség és értelmetlenség szürkeségéből, és kiemel mindabból, ami miatt sokszor reménytelennek tud tűnni az élet. Ez a választás anélkül, hogy felülírná életed nehézségeit, anélkül hogy eltűntetné az utadból mindazt, ami megtorpant, és anélkül, hogy széppé írná körülötted a világot, az egész fölé emel. Méltóságodat megtalálva tudsz szóba állni magaddal, és minden egyes napodat – ami továbbra is ugyanolyan, mint mindig, és továbbra sem ígér többet annál, mint amit eddig is adni tudott – azzal a tudattal tudod kezdeni, hogy méltó vagy arra, hogy Isten választása, az ő igent mondása érvényesüljön benned. És érvényesülni is fog, mert nem a semmire és nem holmi ideiglenesre, hanem az Életre, az el nem múlóra választott téged.

„Maradjatok meg szeretetemben…”

Jézus a választásához parancsot is ad. Merjük most így értelmezni: „Maradj kapcsolatban!” Amikor újra és újra megkísért a gondolat, hogy kevés vagy, maradj Jézussal kapcsolatban. Amikor elhatározod, hogy rendezed dolgaidat, és elrendezed életedet, állj meg, és maradj Jézus tekinteténél. Amikor el akarod rejteni magad elől mindazt, ami rendezetlen és töredezett, maradj Jézusnál. Éppen a gyengeségeiddel, éppen a vonakodásaiddal, éppen a szégyeneddel, ürességeddel és parttalan sóvárgásoddal maradj nála. Azzal, aki vagy; azzal, amid van; úgy, ahogy vagy, maradj kapcsolatban Jézussal. Az élet parancsa ez. Mert csak így tud eljutni oda, ahova vágyod hatását megjelenni. Csak így, Jézusnál, az ő választásánál maradva.

„Arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok.”

A maradás parancsa mellet Jézus az elindulásról is rendelkezik. Mert megmaradni az ő tekintete előtt, kapcsolatban maradni vele, nem jelenthet mozdulatlanságot. Mert a mozdulatlanság változatlanságot jelent, a változatlanság pedig az élet dinamikája szempontjából meddőség. Jézus tekintete és igent mondása az életet éleszti fel és kezdi áramoltatni ott, ahol zsibbadásban, csüggedésben, elakadásban vagy. Ott, ahol belekuszálódtál rendezetlenségeidbe. És amint ezek oldódni kezdenek, amint enyhül megkötözöttséged, amint az élet-tudattal együtt születik új öntudatod, bontakozni kezd szabadságod is. Jézus arra indít, hogy ezt a bontakozó energiát ne zárd magadba. Ez az életenergia és ez a szabadság nem arra van, hogy falaid között őrizzed. Azért kaptad, hogy add át. Ne őrzője, hanem közvetítője legyél az életnek. Ahogy a szőlővesszőben ébredő életáramlás sem áll meg a rügyek előtt, hanem azt, amit hordoz, átadja, úgy a benned fakadó élet előtt ne zárd be kapuidat. Ne maradj magadra azzal, amit kaptál: kiválasztottságod és méltóságod ajándék neked, de ajándék veled együtt a világnak is. Ott van vele dolgod.

„Szeressétek egymást.”

És ez az „ott”, a világ egészen konkrétan a másik. A másik ember, aki nem te vagy, de az életnek ugyanazt a titkát hordozza, ugyanaz az életvágy hajtja, ugyanaz a szomjazás mozgatja – vagy éppen bénítja meg olykor. Ugyanazt a felülírhatatlan méltóságot keresi, mint te, és ugyanarra az Életre hivatott, mint te. És az ő élete is onnan indul, ahonnan a tied – Isten tervéből. És ott gyökerezik, ahol a tied – Isten ölelő jelenlétében. De egészen addig, amíg kapuinkat nem merjük megnyitni egymásnak, amíg nem merjük egymásra rányitni az ajtót, és egészen addig, amíg nem tekintünk egymásra és valamiképpen nem választjuk egymást, mindaz az életenergia, ami Jézus bennünket választásában ébredni tudna, mégsem ébred, és nem érvényesül. Addig tehát, amíg nem tudok falaimig elmenni, amíg nem tudok, tudunk kapuinkon kilépni, minden, ami életre lett álmodva, meddő marad. Addig a rendező elv belső rendezetlenségeink kezében van, és ez félelmet és szorongást szül, ezek pedig bezárkózáshoz vezetnek. Ha ez így van, vissza kell térnünk az első pontra, és újra meg kell hallgatnunk kiválasztottságunkat, és végre el kell hinnünk Jézusnak, hogy rendben vagyunk, méltók vagyunk, van hozzáférésünk az élethez. Ahhoz az élethez, ami erősebb minden félelemnél.

Halljuk meg hát és higgyük el: választottak vagyunk. Ez a tény kapcsoljon össze Jézussal, az Élővel, és egymással – minden életre vágyóval. Mert az élet a kapcsolatban születik.

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn15,5).

Ki vagy te? Mire való vagy? Hol a helyed a világban?

Jézus metaforája nagyon világosan és érzékletesen leírja az ember istenkapcsolatának lényegét. Azt is, hogy ki hol helyezkedik el ebben a kapcsolatban, kicsodák ők egymásnak, milyen erők áramolnak itt, és milyen dinamikája van ennek a kapcsolatnak.

Maradjunk ennél a képnél, helyezkedjünk bele, és képzeletben menjünk fel az egyik hegyaljai dűlőre, és beszélgessünk egy szőlővesszővel. Ha megkérdezzük tőle, ki vagy te, akkor ő elmondja, hogy egy szőlővessző. Már ennél a válaszánál sem tud eltekinteni a tőkétől, amelyből kihajtott – hiszen az egy szőlőtőke és nem egy málna vagy szeder. Nem is beszélve arról, hogy ő furmint, hárslevelű, balafánt, sárgamuskotály, esetleg zéta, vagy kabar. Mindent, amit magáról mondani tud, az anyatőke határozza meg – ő az identitásának a forrása. Arról pedig nem érdemes megkérdeznünk, hogy mi a feladata, mert az az élet természetéből adódó, mintegy magától történő élet-folyamat, azaz, hogy átveszi az életnedveket a tőkétől, azokat eljuttatja a hajtásokig, rügyekig, minden pórusát felszabadítja arra, hogy őszre érett, zamatos gyümölcsöket neveljen fel. Ő ennek a folyamatnak az eszköze. Azáltal, hogy mint vessző megfogant a tőkén és kihajtott belőle, vele született ez a folyamat is. Tehát identitását és élet-feladatát is az anyatőkétől kapja.

És egy pillanatra időzzünk el a szőlőtőnél is, hiszen ő sincsen önmagában. Nem tud ugyanis létezni tápláló környezet – napfény, csapadék, megfelelő talaj – és mindent átfogó és meghatározó életterv nélkül, leginkább pedig azon kívül, ami pedig maga a teremtő és fenntartó Isten. Jézus, amikor azt mondja magáról, hogy ő a szőlőtő, akkor magát az Istennel közösségben, vele élő kapcsolatban helyezi el. Nem tesz mást, mint amit kap, amiből él, ami az ő valósága a szentháromságos közösségben, azt és annak az energiáját továbbadja. És ebben a relációban helyez el bennünket is, amikor azt mondja, hogy mi vagyunk a szőlővessző.

Akkor most jöjjünk le a szőlőhegyről, és magunkat kérdezzük meg a legfontosabbakról. Hogyan tudnál válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagy te? És mit tudnál mondani arra, hogy mi a dolgod, mi voltaképpen az a cél, feladat, küldetés, ami a létedet értelmessé, egyedivé és ízessé teszi? Mi az, ami pótolhatatlan jelentőséget ad neked? És mire van szükséged ahhoz, hogy ezekre válaszolni tudj, és mire van szükséged ahhoz, hogy ezek teljesülni tudjanak életedben?

Mindannyian egy mély vággyal születtünk és élünk a világban: magunkra akarunk ismerni. Meg akarjuk fogalmazni, hogy kik vagyunk. Kimondva és kimondatlanul mindannyian az akarunk lenni, aki magát egésznek éli meg, tisztában van vele, hogy ő kicsoda, hol van az a helye, ahol magával és a világgal harmóniában, mindenki szolgálatára és saját békéjére bontakozni tud. Értékességünk és jelentőségünk tudatában akarunk élni, és ezért tudva vagy tudatlanul, reflektálva vagy reflektálatlanul mindent megteszünk. Erről szólnak megmozdulásaink, viszonyulásaink, döntéseink. És érzéseink is erről üzennek. És vágyunk, igen, mélyen vágyunk arra is, hogy a világ is, vagy legalább valaki ezt tükrözze felénk, ezt adja vissza, ezt lássuk a szemében, hogy „fontos vagy itt nekem”.

Jézus a szőlő-metaforával ezt a szívünkbe ültetett mély vágyat szólítja meg. Teszi mindezt azért, mert ismer bennünket. Tudja, hogy mindezért mi mindent képesek vagyunk megtenni. Tudja, hogy ezt az érzést – az „én vagyok” érzést, a „békében vagyok magammal” érzést és a „jelentős vagyok” érzést minden áron el akarjuk érni. Küzdünk érte. Tudja, hogy ez a vágy űz és hajt bennünket; tudja, hogy eléréséért úgy hisszük, fáradhatatlanul képesek vagyunk küzdeni, ám mégis igen hamar elfáradunk: elfárad a lelkünk, és még mielőtt megtudnánk, hogy kik is vagyunk valójában, ülünk a lényünk egyre mélyebb sóvárgásra indító üressége fölött, ülünk és nézünk bele a sötétbe, mert a cél, amit magunknak kitűztünk, önnön erőnkből elérhetetlen.

Mindezt jól ismerve belőlünk, arra bátorít, hogy álljunk meg, sőt, álljunk le ezzel a kényszeres és eredménytelen törekvéssel. Bátran ismerjük be, hogy ahhoz, hogy valódi magunkra rátaláljunk, ahhoz, hogy mély vágyunk valósulni tudjon, egyedül mi magunk kevesek vagyunk. Létünk saját magunkból nem fog sem önazonossá fogalmazódni, sem egésszé kibontakozni. Helyezzük inkább magunkat az ő Istent hozó jelenlétébe, maradjunk meg nyitott szívű és életet befogadó kapcsolatban vele. Ez az a pozíció, ahol az élet megfogalmazódik, és ahol bontakozik. Bízzuk rá magunkat az Teremtőtől jövő élet-áramlásra, és éljük meg, hogy a lét kibontakozása így történik bennünk. Ebben az önátadott, a minden elrendezésének szándékáról lemondott állapotban tud megtörténni mindaz, amire vágyunk.

Jézus azt mondja, hogy az élet, a bontakozás, a gyógyulás és az épülés is a vele való kapcsolatban van. Belé kapaszkodva, belé oltódva, a teremtő energiáit tőle átvéve ismerek fel arra, ki vagyok én voltaképpen. Tőle hallom meg a nevemet, amit Isten kimondott, amikor megalkotott – tőle hallom ezt szüntelenül kimondani; általa hallom meg Isten hangját, hogy jó vagyok, hogy helyem van itt;
és általa jutok el a mindent elrendező energiához, ami szintén Istentől jön.

Ebben a kapcsolatban nem az én szándékom és az általam megfogalmazott terv, hanem az Isten szándéka és terve érvényesül. Az én felelősségem ebben az, hogy bizalommal átadom magam, bizalommal rendelkezésre állok. Ez szabad döntést kíván a részemről. Ez a kapcsolódás éppen hogy nem elveszi a szabadságomat, hanem megnyitja arra a végtelen távlatra, hogy abban tudjak bontakozni, ami valóban vagyok, arra tudjak rácsodálkozni, aki valóban vagyok, és így tudjak az egész, azaz a teremtett világ szolgálatára lenni. Azzal a sajátos ízzel és összerakottsággal, amit Isten ajándékozott nekem.

Mindez felszabadító – mert nem neked kell elrendezni a dolgokat. A szőlővessző sem rendez el semmit, csak rendelkezésre áll, van az élet számára, hogy az élet benne és általa is bontakozni tudjon.

És nem, nem mondja Jézus azt, hogy minden rendben lesz. Nem mondja, hogy mostantól nem lesz nehézség. A szőlővesszőnek sem mondja, hogy nem lesz vihar, nem lesz jégverés, nem lesz gombás fertőzés és nem jönnek a seregélyek… Mindez bizonyára lesz mindenkor, mert az élet egészéhez hozzátartoznak ezek a dolgok. Az mondja, hogy bármi is érkezik, bármi is történik, te csak csatlakozz, bízz, és belülről meríts életet – mert az élet belül áramlik. Ne akard sem megfejteni, sem kézbe venni azokat a dolgokat, amelyek fölött nincsen rendelkezésed, ne akard meghatározni a hozamot, az ízt, a mindenféle fajtajelleget – egyetlen egy terved legyen, az élet valósítása Jézus által Isten jelenlétében, belőle élve.

Hidd, hogy ez elég. Legyél, figyelj, állj rendelkezésre, és a többi történik. Ne félj, Isten nem hagy tétlenül, és nem hagy értelmetlenül lenni téged.

identitásistenkapcsolatküldetés

Keresztúti elmélkedés

Első állomás
Pilátus halálra ítéli Jézust

Jézust elítélik. Azért ítélik el, amit gondol, amit mond. Azért ítélik el, ami ő. Úgy ítélik el, hogy kivetik maguk közül. Úgy ítélik el, hogy kiteszik a világ közepébe. Azt mondják neki, hogy nem vagy közülünk való, nem kellesz. Azt mondják neki, hogy kényelmetlen vagy számunkra. Azt mondják neki, hogy rontod a képet. És kitalálnak egy forgatókönyvet, ami alapján el lehet őt tenni az útból. Eltenni, hogy ne legyen.

Tud ismerős lenni a szituáció. A helyzet, hogy nem kellek senkinek. A helyzet, hogy nem illek a képbe. A helyzet, hogy azzal, ami vagyok, amit gondolok, vagy ahogyan élek, nem találom a helyem a világban. És senki nem segít megtalálni, mert mindenki azt mondja, vagy sugallja, hogy nincs is helyed itt közöttünk. Hogy nem vagy ide való.

Jézus ismer téged. Ismer és elismer akkor is, amikor ilyen helyzetben vagy. Az elítélt Jézus a tied. Ő jelen van történetedben, melletted van a világ közepén. És azt mondja neked: „Én elítéltem, nem vagy egyedül. Én nem ítéllek el.”

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor ítélnek bennünket, …
  • Jézus, amikor megkísért bennünket más megítélése, …
  • Jézus, amikor egyedül vagyunk, …

Második állomás
Jézus vállára veszi a keresztet

Kivitték az utcára és a vállára tettek egy hatalmas gerendát. Nem volt választása. A gerenda nehéz volt – egy törékeny és összevert embernek különösen is. Annyi köze volt hozzá, hogy nem lázadt ellene. De nem kívánta – egyáltalán nem kívánta – hogy így legyen.

Mennyire ismerős szituáció! Hányszor tudok így lenni! Mennyi minden van, amit nem kértem. Mennyi durva gerenda, mennyi teher, amit nem akartam. A vállamra került. A vállamra tették. Elrendelődött, hogy cipeljem. Senki nem kérdezte, hogy akarom-e. És már megint reggel van, és már megint indulni kell. Terhek, amelyek életem minőségét meghatározzák. Súlyok, nyűgök, sebek, fájdalmak, szégyenek, kudarcok és hiányok, amiket nem kértem. Mégis az enyém. Ebben az utcában csak én hordozom. És a többiek nézik.

Jézus ismer téged. Tudja, hogy nem akartad. Tudja, hogy nem te hívtad elő. Azt is tudja, hogy az, ami rajtad van, képes lenne összenyomni téged. És ismeri az érzést is, ami mindezzel jár. És azt mondja neked, hogy hozzá tartozol. Nem tagad meg így, ahogyan vagy. És azt mondja neked, hogy a te utad, az ő útja. Amikor nehéz, amikor méltóságodba mar, nézz rá. Itt van melletted – és hordozza azt is, ami a tied, hordoz téged: nem kényszerből, hanem azért, mert téged választott és igent mond rád.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor terhünket hordozzuk, …
  • Jézus, amikor igazságtalanságot élünk meg, …
  • Jézus, amikor fáj az élet, …

Harmadik állomás
Jézus először esik el

Ez nem lesz egyszerű. Nagyon nem lesz az. Máris elesik. Nem lehet ezen az úton hibátlanul, csont nélkül végigmenni. Képtelenség nem elesni. Jézus elesett. Először érzi arcához ilyen közel a földet. Itt van összerogyva, porba sújtva a világ színpadának kellős közepén.

Mennyire ismerős szituáció! Eddig is számtalansor kérdeztem, hogy miért? De most igazán itt van, és nem bírom visszatartani. Miért kell ez az egész? Miért a kihívás, ha nem bírok megfelelni? Miért a cél, ha máris kudarccal kezdődik az út? Miért az elhatározás, ha nem sikerül? És mi az értelme, ha máris megbizonyosodik, hogy kevés vagyok, gyönge? És miért a sok tiszta vágy, ha máris a kudarc jön szembe?

Jézus ismeri a helyzetedet. Ismeri ezeket a kérdéseket. És ismert téged. Ott van, amikor elbotlasz. Ott van melletted, amikor úgy vagy a földön, hogy nem is tehetsz róla. És ott van akkor is, amikor saját hibádból estél el. És ott van, amikor összeszeded minden erődet, és felkelsz. Nézz oldalra, nézz rá! Jelenlétével azt mondja, hogy bár nem tudod, nem látod, nem leled, de van itt egy mélyebb értelem, egy titok, ami ennek az egésznek az értelme. Egy titok, ami arról szól, hogy minden gyengeségeddel együtt te nem a lehúzó föld embere vagy, hanem Isten gyermeke.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor elesünk, …
  • Jézus, amikor kudarcot vallunk, …
  • Jézus, amikor elfogy az erőnk, …

Negyedik állomás
Jézus anyjával találkozik

Egyszer csak ott állt az anya. Az édesanya. Semmi egyéb nem történt. Ott volt, találkoztak a tekintetek. Találkoztak a fájdalmak. Találkozás, amelyben megélték, hogy ők anya és fia. Milyen lehetett Jézusnak ez? Anyja így látja. Milyen lehetett Máriának ez? Fiát így látni – és nem tudni segíteni, csak lenni ott egy pillatanra. Jelen lenni a tekintetben.

Olyan jó lenne, ha ismerős lenne ez a szituáció. Anya és én. Az anya, vagy egy anya, egy olyan valaki, aki így van nekem. Aki ott van, amikor a legnehezebb. Nem szól, nem tanít, nem tanácsol – semmi. Csak van. Valaki – leginkább anya – akinek kell a tekintete. Egy olyan tekintet, amit csak ő tud adni. Egy olyan jelenlét, ami újra és újra a világra tud szülni.

Jézus ismer téged. Ismeri ezt a mély vágyadat. Ismeri minden érzésedet, ami anyával kapcsolatos. A jót is, a nehezet is, és a hiányt is. És Mária is ismer téged. Veled van – ő az élet anyja. Amikor úgy érzed, hogy már nincs tovább, tekintetével az újjászületés reményével ajándékoz meg. Mária, aki mindig ott van, aki mindig az életet hozza neked.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor anyára van szükségünk, …
  • Jézus, amikor anyát nem találjuk, …
  • Jézus, amikor anya fáj nekünk, …

Ötödik állomás
Cirenei Simon segít

Egy ember jött a mezőről és berántották a történetbe. Odarántották, hogy segítsen Jézusnak, mert látták, hogy ez így nem fog menni. Egy idegen, akinek semmi köze hozzá. Egy odarántott szereplő. Az energia, ami megjelenik, mégis jó. Segítő. Milyen lehetett Jézusnak ezt megélni? Hogy hirtelen megjelenik egy idegen és köze lesz a történetéhez? És milyen lehetett ennek a Simonnak ezt megélni? Hogy hirtelen köze lesz egy idegen történetéhez. Hogy szereplő lesz. Nem tudjuk. De közük lett egymáshoz. Közel kerültek a fájdalomban. Társak lettek. Közeliek lettek egymás számára.

Ismerős lehet a szituáció. Belecsöppen valaki az életembe. Vagy belecsöppenek valaki életébe. Egy nem várt pillanatban. Erre nem lehet készülni. Mégis, ha megtörténik, el kell döntenem, hogy elfogadom-e. Minden szégyen ellenére engedem-e, hogy hozzáérjen sorsomhoz, hogy része legyen utamnak, hogy velem jöjjön és mellettem. Vagy, ha én csöppenek valaki életébe, valaki mellé. Úgy, hogy nem is készültem. Nem ez volt az aznapi célom. De ott vagyok. Vállalom-e, hogy közöm legyen hozzá. Vállalom-e, hogy közöm legyen a jó energiához a rossz világban?

Jézus ismer téged. Ismeri ezt a pillanatodat is. Lát, amikor elbizonytalanodsz abban, hogy elfogadod-e ezt a hirtelenséget, vagy abban, hogy elfogadod-e, hogy szereplő legyél valaki életében. Ott van ebben a kérdésben. A te kérdésed az ő kérdése is. A te utad az ő útja is. A te Simonod az ő Simonja is. A te pillanatod az ő pillanata. És leginkább: ő úgy van melletted az utadon, hogy senki nem parancsolta oda. Ő téged választott.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor segítség nélkül vagyunk, …
  • Jézus, amikor társra van szükségünk, …
  • Jézus, amikor egyedül már nem megy, …

Hatodik állomás
Veronika kendőt nyújt

Ismét egy új szereplő. Egy újabb idegen. És mégsem. Veronika nem idegen. Persze nem tudjuk, ki ő, talán most találkozott először Jézussal. Éppen most. De nem idegen. Ők egymáshoz tartoznak. Veronika meglátta és érezte. És tudta, hogy mit kell tennie. Nem tehetett mást. Nem törődött azzal, hogy a világ szeme láttára odalép. Nem törődött a katonák sorfalával. Odament és kendőjével megtörölgette Jézus arcát. Csak egy kendő. De ez a kendő a világ. Ez a kendő az élet. Ez a kendő annak az üzenete, hogy nem vagy egyedül.

Ismerős szituáció. Amikor a magányban, a kitettségben olyan jó lenne valaki. Valaki, aki nem szól, csak nyújt egy kendőt. Valaki, aki érez. Valaki, aki gyengéd. Valaki, aki nem akar semmit, nem vár el semmit, csak van. Van mellettem, és érez engem. Érez és cselekszik. Engem vállalva cselekszik.

Jézus ismer téged. Ismeri ezt a mély szomjazást és mély vágyat. Azt is tudja, honnan jön mindez. Ismeri magányodat. Ott van veled minden feléd nyújtott kendőben, ott van veled minden melléd lépő személyében. És ott van veled akkor is, amikor te tudsz lenni Veronika. És amikor talán tétovázol, hogy belépj-e egy életbe, egy történetbe a te kendőddel, amikor mérlegelsz, hogy elég vagy-e, akkor Jézus ott van és bátorít, és azt mondja, lépj, tedd, éppen erre van most szükség. Bátorság, elég vagy. Bátorság, jó vagy.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor gyengédségre vágyunk, …
  • Jézus, amikor érzékenyek vagyunk, …
  • Jézus, amikor valaki mellé oda kell lépnünk, …

Hetedik állomás
Másodszor esik el

Egyre egyértelműbb, hogy minden találkozás ellenére ez nem fog menni. Megint elesett. Mintha semmilyen erő, semmilyen jóság nem lenne elég ahhoz, hogy ezen az úton végigmenjen. A teher és a lehúzó erő ismét erősebbnek bizonyult. Sötét út.

Ismerős szituáció. Ismerős belső mondatok: „tudtam”; „megmondtam”; „kevés vagyok”; „reménytelen”. Elesve lenni újra. Honnan tud lenni erő ahhoz, hogy akarjak felkelni? Hol keressem ennek az egésznek az értelmét – a továbbindulás értelmét. Hogyan tudnám hinni, hogy van erő? És hogyan tudnám hinni, hogy mindennek ellenére valahol a mélyben elrejtve van értelme felkelni és továbbmenni?

Jézus ismer. Hallja a mondataidat, és érti. Megérti. Hallja a kérdéseidet is. És érzi, átérzi, tudja, hogy mi játszódik le benned így újra elesve. A te elesésed az övé is. Ő is elesett. Másodszor is. Rajta is úrrá lett az erőtlenség. És őt is megkísértette az, hogy nincs értelme.

Lehet, hogy nem szól. De veled van, melletted van. Benne van bukásod mozdulatában, benned van, amikor a földet markolod, és veled együtt érzi a föld szagát. Jelenlétével üzeni, hogy mindenek ellenére benned van mindennek az értelme. Benned van az élet értelme. Benned van az élet csírája, amely képes áttörni azt az aszfaltot, amely most téged mindentől elválaszt.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor újra elesünk, …
  • Jézus, amikor elfogy a türelmünk, …
  • Jézus, amikor nem hiszünk magunkban, …

Nyolcadik állomás
Találkozás a síró asszonyokkal

Jézus egy csapat asszonnyal találkozik. Sírnak, megrendültek. Ők mások, mint Veronika. Ők nem tudták áttörni fájdalmuk falát. Lebénultak, kétségbeestek, sírnak. És Jézus vigasztalja őket. Beleáll a rá nehezedő szánalomba, beleáll abba a traumába, amit az ő szenvedésének látványa és ténye okozott másoknak. Bátorítja őket: „ne miattam sírjatok”. Hanem talán azok miatt, akiknek nincs reményük. Akik nem tudnak kilátni a rájuk boruló sötétség alól. Azok miatt, akik megátalkodottan a sötétség részei akarnak maradni. Akik nem oszlatni, hanem szétteríteni akarják a sötétséget.

Ismerős szituáció. Az utam, a sorsom, a küzdelmeim – és azok, akiket ez mélyen megérint. Akik sajnálnak, akik megrendülnek, akik sírnak. Miattam, vagy értem. Tehetetlenségükben. Mert megrendültek.

Tud ez nehéz lenni nekem. El tudja vonni figyelmemet az én utamról. Rám tud nehezedni. Tudom úgy érezni, hogy az ő érzéseikért is én vagyok a felelős. Hogy miattam nehéz nekik.

Jézus ismer téged. Ezen a ponton is veled van. Az ő vállát is nyomja az, ami a tiédet. És azt mondja neked, hogy az ő fájdalmuk nem a te hibád. Az, hogy nehéz nekik, az nem a te terhed. Nem kell azt is a válladra venni. Merj magadért felelősséget vállalni. Merj a saját utadon maradni. De vedd észre, hogy sokan szeretnek, és sokan vannak melletted aggódással. Sokan keresik, hogyan tudnak jól melletted lenni.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor megrendülünk a másik fájdalmán, …
  • Jézus, amikor megrendülünk a fájdalomtól, …
  • Jézus, amikor vigasztaló szavakat keresünk, …

Kilencedik állomás
Harmadszor esik el

Harmadszor. Ez már sok. Ehhez már nincs mondanivaló. Jézus harmadszor esik el. Újra. Mintha bele lenne kódolva ebbe az útba, hogy minden második lépést elesés követ. Mintha meg lenne írva, hogy ez az út a végérvényes bukás útja. Sötét üzenet. A reménytelenség üzenete.

Ismerős helyzet. Amikor megint győzött a sóvárgás. Amikor megint beterített a sötét. Amikor megint lehúzott valami olyasmi, amit nem akartam. Amikor megint gyönge voltam, amikor megint egyedül voltam, amikor megint kiderült, hogy kevés vagyok.

Jézus ismer. És azt mondja neked most, hogy lehet, hogy megint ez van, de én még mindig veled vagyok. Még mindig itt vagyok melletted. Még mindig tudom, hogy mindezek ellenére te jó vagy, a te helyed nem a földön van, a te életed értelme nem ez. A te utadnak itt nincs vége, mert ez csak egy éjszaka, egy sötét éjszaka.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor feladni készülünk, …
  • Jézus, amikor már tényleg nincsen kedvünk, …
  • Jézus, amikor csak a föld ízét érezzük, …

Tizedik állomás
Jézust megfosztják ruháitól

A szégyen állomása ez. Az abszolút szégyené. Közszemlére téve, összetörve, az utolsó védő réteget is lerántva róla, ami valamilyen törékeny biztonságot még jelentett. Ha van magány ezen az úton, akkor az itt van. És ha van magány, aminél nincsen hatalmasabb a földön más, akkor az ez. A szégyen magánya.

Ismerős szituáció. Ez az, amihez nincsen szó. A megalázottság helyzete. Számtalan élethelyzetben, számtalan értelemben tud lenni. Kihasználtak. Végigmentek rajtam. Megfosztottak. Méltóságomat tiporták. És itt van, és mély seb, és nincsenek hozzá szavak – a gúzsba kötő szégyen van hozzá.

Jézus ismer téged. Ő az, akit leköptek. Ő az, akit nyilvánosan végigvertek az utcán. Ő az, akit közszemlére tettek. Ő az, akit lemeztelenítettek. És ő ott áll melletted így, amikor te így vagy. Amikor veled ezt tették. És ott áll melletted, amikor egyedül vagy ezzel az emlékkel, amikor egyedül vagy ezzel a szégyennel. Ő a te megalázottad. És csöndjével azt üzeni, hogy a méltóságodat nem vehetik el. Mindent megtehetnek veled, de a méltóságod sérthetetlen. Az a tied. A szégyen pedig az övék.

Nézd a te leköpött, megalázott, szégyenné tett Jézusodat. Méltó vagy arra, hogy a szívében hordozzon. Méltó vagy arra, hogy azt mondja neked: te vagy az én legértékesebbem, az én legféltettebb kincsem.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor megszégyenítenek, …
  • Jézus, amikor méltóságunkba gázolnak, …
  • Jézus, amikor nem tisztelnek, …

Tizenegyedik állomás
Jézust keresztre feszítik

Megtörtént. Jézus útjának itt tényleg vége van. Ideszögezték.

Ismerős szituáció. Amikor tényleg vége van. Amikor már nem lehet reménykedni, mert nincs értelme. Amikor már nem tudok menekülni. A helyzet, amiből már nem lehet felállni. A helyzet, amiről csak elismerni lehet, hogy így van – értelmetlenség tagadni, értelmetlenség ellene küzdeni.

Jézus ismer. Ott van veled, amikor egy tényhez oda vagy szögezve. Érez minden egyes mondatot, amelyet úgy kapsz, mint egy kalapácsütés. Érez, amikor olyasvalami történik veled, ami kifeszít. Amin nem tudsz változtatni. Amit kénytelen vagy elfogadni.

Ő a te megfeszítetted. Ő az, aki a te életed mellé feszítette oda magát – hozzád. Mindahhoz, ami vagy, amit hordozol és ami megfeszít. Most sem tud és nem is akar mozdulni mellőled.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor megfeszülünk, …
  • Jézus, amikor bántanak, …
  • Jézus, amikor bántani készülünk, …

Tizenkettedik állomás
Jézus meghal a kereszten

Meghalt. Mindent átadott egy mondattal: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

Ismerős szituáció. Amikor valakim elmegy. Meghal. Itt hagy. Egyedül hagy az emlékeivel. Vagy amikor valaminek végérvényesen vége van bennem. Valaminek, ami még ha fájt is olykor, amit nem is értettem, ami nem is volt egyenes, de az enyém volt és ismerős, vége lett. Ismerős ez a csönd. A vég végtenennek induló csöndje. És az űr, ami keletkezik. A seb, aminek a neve űr.

Jézus ismer téged. Ismeri a csöndet, amiben ilyenkor vagy. Ismeri a sötétet, ami rád borul. Ismeri a félelmedet, amikor ebbe belenézel, vagy ezzel szembenézel. Veled van ebben az alászállásban. Veled száll alá.

És tanít egy mondatot: „kezedbe ajánlom”. Meg vagy feszítve, de a szíved szabad, azt nem tudja semmi gúzsba kötni. A szíved tud mozdulni, és oda tud kéredzkedni Isten kezébe. Engedd oda bátran. Nem kell egyedül maradnod a sötétben. A reményed Isten megtartó kezében van. A biztonságod is. És mindaz a fény, tisztaság, szabadság és egyértelműség, amire ebben a kusza világban vágysz, Isten kezében van. Ajánld oda szívedet – Isten ölel.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor úgy érezzük, hogy mindennek vége, …
  • Jézus, amikor tényleg elfogy a levegőnk, …
  • Jézus, amikor nem tudunk mozdulni, …

Tizenharmadik állomás
Jézus testét leveszik a keresztről és anyja ölébe fektetik

Minek ide még állomás? Már vége van. Minek fokozni ezt a tragédiát? Miért kell itt még bárminek is történni?

Azért, mert itt vannak, akik jók. Itt vannak, akik miatt soha nem volt Jézus egyedül. Itt vannak az övéi. Ez az ő idejük. Hogy búcsúzzanak, hogy emlékeket rendezzenek, hogy egymást támogassák, és megéljék a pillanat méltóságát.

Ismerős szituáció. Az enyéim mellettem. Én már nem tudok mozdulni, ők mégis gondoskodnak. Fontos vagyok nekik. Mintha minden látszat ellenére hinnének. És semmilyen sötét erőnek nem engedik, hogy elfojtsa bennük azt, hogy szeretnek.

Az élet jelenik meg a tragédiában. Az élet, amit nem lehet elpusztítani.

Jézus ismer. Ismer téged, amikor tényleg teljesen tehetetlen vagy. Amikor nem tudsz magad fölött rendelkezni. Amikor azok kezében vagy, akik szeretnek. Akik megbecsülnek. Akiknek szent vagy akkor is, amikor véglegesen össze vagy törve. Amikor még így is te vagy nekik a legszentebb és legféltettebb kincs. És azt mondja neked, hogy igen, az vagy. Kincs. És mozdulatlan álmodban azt mondja, elhozom neked az élet hajnalát. Elhozom neked azt a fénysugarat, ami a szívedig tud hatolni, és fel tud ébreszteni téged egy új életre. Jézus azt mondja neked: „aludj békésen, és elhozom neked a reggelt.”

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor értékünket keressük, …
  • Jézus, amikor a békét keressük, …
  • Jézus, amikor egymásra akarunk vigyázni, …

Tizennegyedik állomás
Jézust eltemetik

Az utolsó állomás. Egy sírt látunk, hatalmas kőszikla zárja el.

Ismerős szituáció. Valamit lezárok végérvényesen. Elmúlt, vége, nincs remény. Itt van bennem eltemetve mélyen. És kénytelen vagyok továbbmenni. Nélküle. Ha tudnék. De valahogy nem tudok. A hatalmas kőszikla ellenére hat – vagy a hiány, vagy a seb, vagy a rendezetlenség, vagy mindez, ami ahhoz kapcsol, amit eltemettem.

Jézus ismer téged. Tudja, hogy mi mindent zártál így le. Tudja azt is, hogy miért. Ismeri a reménytelenségeidet. Tudja, hogy életed mely pontjain kellett lemondanod az életről. Tudja, hogy mi mindent kellett eltemetned – és ki mindenkit.

És e történet harmadik napjának hajnalán azt fogja neked mondani, hogy ne félj! Meg fogja mutatni, hogy Isten számára nem létezik akkora kő, amelyet ne lehetne elhengeríteni az élet elől. A lelkedben sem létezik akkora kő. Meg fogja mutatni, hogy az út, amely a sötéten, igazságtalanságon, magányon, hidegen és fájdalmon keresztül vezetett idáig, az életben tud folytatódni. Meg fogja mutatni, hogy van hajnal és van gyógyulás. Hogy van fény, és hogy van helyed a fény alatt – kitüntetett helyed van ott. És meg fogja mutatni, hogy fel tudsz kelni innen – mert lesz hozzá erő, és tudsz továbbmenni máshogyan. Meg fogja mutatni, hogy a rossznak nem kell folytatódnia benned, mert nincsen rajtad végérvényes hatalma.

És most bátorít a várakozásra. Bátorít a csendre. Csak figyelj, minden fájdalom és sötét ellenére figyeld, hogyan mozdul az élet. És ha mozdul, engedd neki, hogy mozdítson. Figyelj, és készülj, mert hamarosan eljön a te nagy pillanatod.

V.: Ne hagyj magunkra!

  • Jézus, amikor mindent lezárunk, …
  • Jézus, amikor minden elől elzárkózunk, …
  • Jézus, amikor veszteséget szenvedünk, …